A bűnöm, gyermekvédelem.

 

4. hónapja, házi őrizetben ülök. Előtte 5 hetet börtönben voltam. És mindezért, nagyjából nem kellett tennem semmit.

A bűnöm, gyermekvédelem. A gyermekem védelme.

2021.08.10.-én 12.00 előtt néhány perccel, Gran Canárián az utcán sétáltam a kisfiammal. Némó, vidáman szökdelt mellettem, egy fél üveg ásványvízzel a kezében  és tervezgette az az napi délutánt. Hogy mi lesz, ha hazaérünk és apa -Ő a párom, akit a kisfiam az Édesapjának tekint- is otthon lesz már.

Hirtelen körülvett 8 civil rendőr. Az egyik elővett egy bilincset és közölte szálljak be az autóba, vagy megbilincsel. De hogy miért, azt nem közölte. Csak ekkor tűnt fel, hogy az utca végén rendőrségi kisbuszok állnak és automata fegyverrel felszeret kommandósok hada. Én nem értettem, a fiam halálra rémült és csodálatos rostazöld szemeiből kigurult néhány könnycsepp, majd édes kis puha kezecskéjét a tenyerembe olvasztotta és azt mondta csilingelő hangon. „Anya! Bárcsak ez a nap is ugyanolyan gyönyörű mosolygós nap lenne, mint a többi!” Bárcsak. -Mondtam neki. Bárcsak. Szorongva és félelemmel teli riadt szemekkel ült az autóban az ölemben. Úgy szorította a kezemet, hogy elfehéredett minden ujjának a vége. Egész teste reszketett.

Nem tudtam hova megyünk, miért és hogy egyáltalán mi történik. Így édes cseppem kérdéseire sem tudtam válaszolni. Éreztem, hogy kisfiam testét elborítja valami hideg verejték és egy pillanat alatt ázott át a pólója. Én csak öleltem őt magamhoz és csodálatos arany hajával borított buksijára ezer puszit nyomtam, hogy ne féljen.

Most, hogy erről írok, érzem az illatát, hallom a remegő hangját és a kis arca annyira élő előttem, mintha mindez most történne, mintha újra megtörténne.

A rendőrségre érve, kérdeztem, mi történt? Miért vagyunk itt? Nem volt válasz. Nem közölték a jogaimat. Azt sem, hogy mi az eljárás, mivel vádolnak. Kérdeztem le vagyok tartóztatva valamiért? Azt mondták nem. Majd kihallgattak. A téma az országban tartózkodásunk volt. Elmondtam miért, mi óta milyen céllal vagyunk ott. Kisfiam közben izgatottan várta, hogy megérkezzen a párom és hazavigye. Hogy ő, akiben annyira bízik, aki a példaképe és támasza, a férfivé vélés útján, mondja azt neki, ez csak egy rossz vicc és mindjárt elengednek és elmegyünk a strandra együtt hárman. … és megint mosoly lesz és ölelés.  De nem így lett.

Hosszasan, órákon át ültem egy kihallgató helységben. Közben édes Némóm néha ki, be rohangált és egyre csak kérdezgette. „Mikor jön már apa? Le akarok menni a strandra. Együtt hárman. Anya, menjünk már!„ Majd megérkezett a párom. Órákat várt még, mire átadták neki Némót. Ők haza mentek, engem elzártak egy fogdán. Nem tudtam mi történik. Csak annyit, hogy másnap egy bíró elé kell állnom és utána elengednek. De még mindig nem tudtam mi a vád! Egész éjjel az járt a fejemben, hogy mikor elköszöntünk Némóval egymástól azt mondta, „Anya! Bízz bennem! Minden rendben lesz. Téged szeretlek a világon a legjobban és egy Kolozsy sosem adja fel.” A szívemhez szorítva öleltem ez egyetlen dolgot, amit a fogdára magammal vihettem. Ez a kisfiam apró fényképe volt, ami a kulcscsomómon lógott.

Ez percet sem aludtam. Hideg volt, csótányok rohangáltak mindenhol, a többi zárkában részeg emberek ordítoztak egész éjjel.  

Másnap a Maspalomasi bíróságra vittek. 11.00 órakor lett volna a tárgyalás, de csúszott. Aztán bekísértek egy szobába és leültettek a tv elé azzal, hogy ez egy élő videohívásos tárgyalás lesz, a Madridi Nemzeti bírósággal. A kapcsolat nem jött létre vagy 40 percig. vagy megszakadt. Aztán csúszott a kép a hanghoz képest, vagy kimerevedett az adás. A bíró ordított – már amikor létrejött a kapcsolat. Majd azt közölte velem, hogy az összes mozgásterem annyi, hogy azt dönthetem el, hogy Spanyolországban, vagy Magyarországon akarom-e leülni azt az 5 évet, amit gyerekrablásért kiszabhatnak rám. Mondtam, hogy Szeretnék az irataimhoz hozzáférni, mert nem raboltam gyereket. legálisan, jogszerűen vagyok az országban 3 éve. És szeretném az erről szóló irataimat átadni a bíróságnak is. Nemes egyszerűséggel megtagadták. Nem kaptam normális tolmácsot, nem férhettem hozzá az irataimhoz, nem volt tisztességes eljárás és gyakorlatilag elvették a jogaimat.

Onnan egy börtönbe szállítottak. Majd másnap egy másik bíróságra.

Még ezen a napon augusztus 11 .-én az összes tartományi és országos lap tévé, online csatornák arról cikkeztek, hogy Gyereket raboltam és semmi jogom a gyerekemhez!   

Las Palmasban a bíróságon azt közölték velem, hogy gyermekrablás miatt folyik velem szemben eljárás és hivatkoztak arra, hogy a Magyar Igazságügyi Minisztérium, melyet jelenleg Varga Judit miniszter asszony vezet, arról tájékoztatta Őket és a Nemzeti Bíróságot, hogy nincs jogom a saját gyerekemhez és elraboltam.

Megnéztük, az óta lefordítottuk a bíróság iratát és valóban 9 helyen említi a gyermekrablást és 4 helyen írja, hogy ezt az Igazságügyi Minisztérium tájékoztatására alapítja.

Közölték kiadják a kisfiamat Magyarországnak és engem visszavisznek a börtönbe. Nem csatolhatok iratot, nem védhetem meg magam, nem hallgatják meg a kisfiamat, annak ellenére, hogy – tárgyalási jegyzőkönyv szerint is, ez kötelező lett volna.

Még aznap tudtam találkozni a kisfiammal és a párommal a bíróság épületében. Utoljára. Míg vártam rájuk, fogdán ültem és valóban lepergett életem filmje. Édes kisfiam csodálatos ölelései, az ezernyi kalandunk, titkos helyeink és terveink. Láttam őt magam előtt újra a születése pillanatában, mikor kibujt a foga, járni kezdett, mikor beteg volt és mikor az első kisszerelméről mesét így: „Nórika, az én kicsi kincsem!”

Megérkeztek. 10 percet kaptunk. Ennyi. Egy 8,5 éves kisgyereknek ennyibe kellett sűrítenem, hogy mi történik, úgy, hogy közben a kis érzelmei ne sérüljenek. Nem lehet. Nincs ilyen opció. Mikor elmondtam neki, hogy Őt elviszik Magyarországra és engem elzárnak és nem tudom mi történik velünk, velem, elkeseredett, ordító sírásban tört ki. Könyörgött nekem és mindenkinek, hogy ne tegyék ezt vele. Ezerszer ígérte meg percek alatt, hogy ő mostmár élet végéig jó fiú lesz, csak ne vegyék el az anyukáját. Vagy akkor, had jöjjön velem. Öleltem magamhoz és egy pillanatra kívántam, bárcsak halnék meg, hogy ne kelljen ezt látnom, éreznem. Egész életemben azon dolgoztam, hogy a kisfiamat megóvjam a sérülésektől. Kinek van joga ilyet tenni velünk? Úgy, hogy még csak nem is igaz, amivel vádolnak. Édes kisfiam csak zokogott és könyörgött, majd öleltük egymást hárman és kívántuk, hogy visszakaphassuk az életünket. Együtt. Hárman. Erről már beszéltem valakinek. Hogy akkor, ott, abban a pillanatban, abban az ölelésben, mindent a karomban tartottam, ami fontos nekem, ami számít. Mindenem egy ölelésben. A kisfiam aki az életem és az az ember, aki visszaadta a hitemet.  Aki a legcsodálatosabb apa a világon. És itt (is) nyert bizonyosságot, hogy nem a vér számít. Ő örökre a kisfiam apukája marad és én végtelenül hálás vagyok az Ő Édesanyjának, hogy a világra hozta. Soha nem volt kérdés, mi egy család vagyunk és bárhogy alakul, azok is maradunk.

Aztán azt mondták vége. Ennyi, menni kell. Még az engem kísérő őr is sírt. Ő ott volt tárgyaláson, mikor elmondtam, azért jöttünk Spanyolországba, mert ott nem lehet gyerekeket bántalmazni és én épp ettől nem tudtam Magyarországon megvédeni a kisfiamat. Mert Magyarországon rendszerbe van iktatva a gyermekbántalmazás.

A folyosóról visszanézve az őr megengedte, hogy még egyszer magamhoz ölelhessem a kisfiamat, aki az ajtófélfának dőlve zokogott vigasztalhatatlanúl. Kicsi karját a nyakam köré fonta, olyan szorosan öleltük egymást mintha csak egy test lennénk mi ketten. És a sírástól nehezen, mégis jól érthetően, azt mondta: „Anya! Ígérd meg, hogy eljössz értem, hogy küzdeni fogsz értem!” És én azt mondtam neki. Igen Kincsem. A Világ végére is elmegyek érted és soha nem adom fel. Mire azt válaszolta, „tudom Anya, tudom. Várni foglak” El kellett engednem őt. ÉS kicsit azon gondolkodtam, hogy családi tragédiák közül melyik lehet a legrosszabb verzió? Én úgy érzem ez. Amikor elviszik a kisfiamat oda, ahol 6 éven át egyfolytában bántották és nem lehetek vele, hogy megvédjem. Milyen világ ez? Életem leghosszabb folyosója volt az a 10 méter a liftig. Mielőtt becsukódott az ajtó, visszanézve láttam, hogy  apa, és fia egymás kezét fogva egymásnak dőlve könnyes szemekkel, a világ 8 csodája így együtt. Őrökre a retinámba égett az a kép.

Visszavittek a börtönbe.  Nem volt infóm, mi vár rám, nem tudtam a fiamról semmit, csak azt, hogy még 6 napot a párommal tud tölteni, mielőtt elviszik.  Orvosra és gyógyszerre volt szükségem, de nem kaptam. Nem volt tolmács. A kezembe adtak egy halom papírt és belöktek egy cellába. 24 napig voltam ugyanabban a ruhában. De mit számít ez, hiszen azt éreztem megőrülők attól a tehetetlenségtől, hogy feláldozták a gyerekemet, engem eltávolítottak mellőle és odavetik annak az embernek, aki születésétől fogva, csak bántani tudta.

17.-én a börtön udvarán ordítottam a tehetetlen fájdalomtól, hogy elviszik a fiamat és imádkoztam mindenkihez, hogy történjen csoda. De nem. A csoda elmaradt. Ma a fiam egy olyan helyen él, ahol a megérkezését követően néhány héttel később már dadogott, nem tudott aludni hát altatót adtak neki és az ultraintelligens kisgyereket visszabuktatták az iskolában. Olyan pszichoterápiában részesítik aminek az a célja, hogy kiirtsák a teljes korábbi életét és emlékeit és azt a presszionáló bántalmazó közeget fogadja el reálisnak valósnak és normálisnak, amiben most él. És amiből annak idején ki kellett őt mentein.   

Ma már az iratok teljes magyarra fordítása után tudjuk mi történt. Az Igazságügyi Minisztérium elküldte a Nemzeti Bíróságnak a gyermek elhelyezéséről szóló bírósági ítéletet, melyben a felügyeleti jogunk közös. Ugyanakkor Nem egy ehhez alkalmazkodó jogszabályt mellékelt hozzá, hanem egy jóval később hatályba lépő jogszabályt, mely szerint ma Magyarországon a felügyeleti jogot az egyik szülő „birtokolja”. Ugyanakkor a mi esetünk egy jóval korábbi eljárás ahol a felügyeleti jog közös és ez nem tűnt fel senkinek????? Tehát hiába ugyanolyan jogokkal rendelkezem a saját gyerekem felett, egy egyszerű félretájékoztatás következtében így válok egy egész világ előtt gyermekrablóvá! Ami azért is nagyon kellemetlen, mert épp emiatt egy esetben a börtönben majdnem megöltek. És fogadok ha sikerül, senki nem vállalja a felelősséget. De most valakinek választ kell rá adnia, hogy lehet ekkorát hibázni? És, hogy biztosan közös a szülői felügyeleti jog, mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy hete érkezett a Járásbíróságtól egy irat, hogy tárgyalást tűznek annak megállapítására, hogy a felügyeleti jog közös marad, vagy sem.  

Ezt megfejelve, a külföldi tartózkodáshoz hozzájáruló nyilatkozattal is rendelkeztünk.  Melyet a bíróság nem engedett csatolni. Érthetetlen módon. Úgy tűnik, van, ahol nincs ártatlanság vélelme, és ahol hiába van igazad, kezedben minden irat nem védheted meg magad.

Célzott kérdéseket tettem fel az Igazságügyi Minisztériumnak és várom a válaszukat. Ha nem válaszolnak, az is válasz és megyünk tovább.  

Folyt köv. - hogy kötöttünk ki Gran Canárián, Spanyolország