Vannak nemzők és vannak APÁK! A kettő, nem mindig ugyanaz a személy.
Itt most szeretném előre bocsátani, hogy minden olyan férfi előtt fejet hajtok, aki tudja, mi az APÁNAK lenni és úgy is viselkedik. Imádlak benneteket és hálás vagyok a gyermekeitek és gyermekeitek édesanyjai helyett is, nektek, ezért. Soha ne változzatok meg, de változtassátok meg a világot, a példátokon keresztül. Köszönöm.
Az én csodálatos kisfiam, mire világra jött, már nem és még nem volt apja, csak egy nemzője.
Még a hasamban hordtam és apró babszem volt csupán, mikor az az ember megtagadta, eldobta magától a gyermekemet. Mert bűnös. Csak 13 hete fogant meg, de már megpecsételődött a sorsa. A bűne pedig ennek a csepp csodának, annyi volt, hogy nem lány. Soha többé semmilyen érdeklődésre nem tarthatott számot a nemzőjétől. Velem szemben pedig minden lehető eszközzel éreztette gyermekem nemzője, hogy a méhemben cseperedő édes kisfiam bűntársa vagyok.
A név viselés egy gyakorlatilag gazdasági megállapodás ára volt, de sokáig úgy tűnt az én nevemen lesz anyakönyvezve a kisfiam, vagy ami rosszabb, jogszabály szerint egy képzelt apa nevére kerül. Végül kb. 4 héttel a kisfiam születése előtt kelt egy apai elfogadó nyilatkozat. Nagyon drága volt. Ma már a képzelt apát választanám. Nem az ára, hanem az emberi faktor miatt.
A gonoszság nagy probléma, főleg, ha az tudatlansággal társul. …persze, még az is lehet, hogy nem nekem van igazam ebben a kérdésben, -ez esetben elnézést kérek-, de úgy tudom, az apától függ, milyen nemű lesz az utód. Minden esetre a fiam nemzője szerint én vagyok a hibás az élete nagy szomorúságáért, hogy nem kislányt hordtam a szívem alatt.
Én erről másképp vélekedtem mindig, és igazán boldoggá tett a tudat, hogy a kisfiam, akit annyira vártam, egészséges. És pont.
Idő közben, inkább még előtt, közös otthont vásároltunk azzal a céllal, hogy majd ott, együtt neveljük fel a gyermekeinket, de mire minden összeállt, már csak annyi volt a közös, hogy a lakáskulcsunk ugyanazt az ajtót nyitotta.
Hétfőtől szerdáig Bécsben volt. Szerdán hazajött ruhát váltani. Csütörtökön az irodájában aludt. …vagy nem ott, de ez volt a mondás. Péntek szombaton kártyázni járt a Keleti pályaudvar restijébe, a Barossba. Akkor szintén az irodájában, vagy az anyja lakásában aludt. ….vagy nem ott…. Vasárnap szintén ruhacsere, hajnalban irány Bécs.
Én pedig raktam a kis fészkemet, egyedül. Gondoztam ez egész családot, ápoltam a házat, kertet, kutyát…… és óriás várakozással számoltam a perceket, nézegettem gömbölyödő pocakomat és figyeltem, ahogy a kisfiam keresi benne a helyét folyamatosan. Jól kitapintható volt már a kis buksija, lábai, az egész kis teste. Esténként pedig mesét olvastam neki. miközben a kis buksiját simogattam.
….kisfiamnak úgy lettek ruhái, mire megérkezett, hogy a barátaim babapartyt szerveztek, – ahova nem mehettem el, mert teljesen el lettem szeparálva a világtól - összehordtak 2 bőrönd gyerekruhát, egy raklap pelenkát és egyéb holmit.
Cseppem, még csak 3 hónapos volt, amikor nemzője, gyakorlatilag nekem, a gyermeke anyjának „hitelt” folyósított a kisfiam oltásaira,….és mindezt e-mailben írásba is adta.
Közben csajozott jobbra-balra, már kereste a következő áldozatát, én pedig pontosan felmértem, hogy mekkora zsákutcában vagyok, miközben ott álltam egy csecsemővel a karomon, Crohn betegen, kisemmizve úgy, hogy nem volt menekülő útvonal. Észrevettem a párhuzamot a volt felesége, és köztem. Ugyanazokat kellett elszenvednünk mindkettőnknek. Azzal, hogy közben a kínzás eszközei fejlődtek. És itt mérhetetlen tiszteletet éreztem a nő iránt, aki ezt, korábban, három gyerek mellett elviselte.
Decemberben végre elköltözött. Megismerkedett jelenlegi felségével (igazából már sokkal korábban, de akkor még bízott benne, a gyermekünk kislány lesz és ezen egy cél alá rendelt mindent. Minden áron lány utód.), akit a „tapizós esten” ismert meg, majd kiderült a pszichiáterük is közös. Ugyan oda jártak terápiára több éven át. Érezhetően teljesen eredménytelenül, de legalább jó drágán. Ahogy a korábbi pszichiátere esetében is így volt ez. Földön túli volt az érzés, mikor a telekhatárt kifelé átlépte. A kapuból még visszanézve, gyakorlatilag követelte, hogy marasztaljam. Nem tettem. És akkor bosszút esküdött.
A fotók, az eredeti színhelyen készültek, nem illusztráció!
Rettegni kezdtem. És minden nap visszaigazolást nyert, hogy van rá okom.
Kezdtem összerakni azt a képet is, hogy egy meleg kuruzslóhoz járt, (szeretném rögzíteni, hogy nagyon is bírom a melegeket. Az egyik munkáltatóm is az és igazán jó a kapcsolatunk) „tapizós” órákra (senki ne kérdezze, nem tudom mi az értelme, hogy félhomályban egymást felállítják egy székről, közben a vállukat, gerincüket mellkasukat simogatják, majd visszaültetik és kezdik előröl. Majd ismétlik órákon át) és kiselőadást tartott nekem abból, hogy a makrobiotikus táplálkozás szerint, keresztbe vagy hosszába kell aprítanom a répát, hogy az boldog legyen. Igazából ez engem nem érdekelt. Én azt néztem, hogy az étel, amit főzök belőle és a családom megeszi, ők boldogok lesznek-e a végén. Majd ezer jelét adta még a Feminin vonásai felszínre törésének. Persze mindig voltak pótcselekvések. Pl. vett egy motort, majd rövid idő után eladta.
Még csak egy éves volt a kisfiam, amikor a családi házból, amiben ő, akkor már, 5 hónapja nem élt életvitel szerűen, kizárt minket. Onnan, ahol az otthonunk volt a kisfiammal, mert két nő társaságban ott múlatta az időt. Remekül szórakoztak azon, hogy az egy éves kisgyerekkel, este 21 órakor 6 fokban állunk kint az eresz alatt szétázva és nem tudunk bejutni a házba.
Egy esetben, míg a kisfiamat fürdettem, egy fél üveg savanyú uborkát leszámítva kipakolta a hűtőt, viszont hagyott benne valami félig rohadt húskészítményt.
Alig két éves volt a kisfiam, amikor - a gyereket nem kívánta maghoz elhelyezni, csak a közös házunkat akarta, mert azt ígérte a jelenleg még, aktuális feleségének „jegyajándékba” - arra köteleztetett, hogy a közös ingatlanunkat elhagyjam 15 napon belül. Csak a bíróság jóindulatán múlt, hogy erre 30 napot kaptunk. Hogy hova megyünk? Senkit nem érdekelt.
Később még a kisfiam lakcímét is kérte fiktiváltatni, ugyanakkor máshova nem tudtam bejelenteni, így egy Magyarországon élő, Magyar állampolgárságú kisgyerek, a hivatalok segítségével hontalan lett. Ami ugye kiskorú veszélyeztetése! De van, akinek ezt lehet.
Soha nem érdeklődött sem bölcsiben, sem oviban a kisgyerek fejlődéséről, melyet a gyermekintézmények írásba adtak. A védőnő sose látta, a gyerekorvossal sem volt kapcsolata. A bíróság előtt 2018 –ban volt szerencsém közvetlen kérdést feltenni. Mikor van a kisfiam születés és vagy névnapja? A bíró kivárta. Masszív hosszú perceken át köszörülte a torkát és próbált terelni az ember, de nem tudta megmondani. …és akkor már Némó 6 éves volt! Soha nem kapott a kisgyerek egy képeslapot, fakockát, semmit a nemzőjétől. …a kislány holmikon kívül.
Volt, hogy felügyelt kapcsolattartás alatt, -a kisfiam élményszerű beszámolójából tudjuk,- azt mondta neki a nemzője, ha legközelebb találkoznak, elszakít minket egymástól. Innen a kisfiamat 2 hétig nem tudtam óvodába se vinni, mert rettegett, hogy hogy délután nem én megyek érte, többet nem láthat engem és napokig bepisilt.
Aztán volt még itt presszió, szándékos, olyan veszélyhelyzetek sorozatos és rendszeres előidézése, melyben a kisfiam súlyosan megsérülhetett volna, akár meg is halhatott volna. Hamis tanúzásra rábírás, kozmetikázott irat benyújtása az eljárásba, zaklatás, jelentős tartásdíj hátralék, gyakran a látogatások alatt, „megmagyarázhatatlan” sérülések ugrottak a testünkre. ……és tényleg végtelen a sor.
Kisfiam nemzője, egyszer azt mondta, szerelemben és háborúban mindent lehet. És meg is tette. ő háborút viselt, a kisfiammal és velem szemben. Hogy eltávolítson minket, hogy mindent megszerezzen, mert elviselhetetlen volt számára, ha már valamit birtokolt, azt kiadja a kezéből, vagy, ha valaki nem függ tőle, ha nélküle is, önállóan életképes ember és belebetegszik, ha valaki nemet mond neki. Tilos. Azt rövid úton a pokolba harcolja.
Közben pedig hiába mentem a rendőrségre, gyámhivatalhoz, bíróságra….nincs segítség. Az arcomba mondták nem egyszer, hogy elfogultak. Vagy nem járnak el, mert nem tehetik. Egy esetben egy rendőr mondta nekem azt, hogy Ö ugyan, ott dolgozik, nagyon sajnál engem és ő sem érti miért, de nem segíthet.
Elfogyott a bizalom. A rendszerbe és bárkibe vetett hit. Éltünk. Boldogan, mert önvédelemből kizártam a külvilágot. Dolgoztam és atlétákat meghazudtoló eredménnyel ugrottam meg az akadályokat. Amikor tudtunk, elmentünk nyaralni, telelni, csak ki ebből a helyzetből és rendszerből.
Aztán egyszercsak ott állt a teraszon Ő!
Aki, miután a nemzője „hajléktalanná” tette, megtagadta, kilakoltatta, ignorálta, ………a kisfiamnak otthont biztosított, gondozta, tanította, az edzője és példaképe lett, a férfivé válás útján a követendő, egészséges, erőteljes felnőtt férfikép. Iskolába vitte, Spanyolul, surfözni, evezni tanította, birkózott, játszott vele, nem felejtette el az ünnepeit, cinkosa volt mindenféle csínyekben, átérezte minden fájdalmát és osztozott az örömeiben…….. az, akitől a kisfiam a 4. napon kérdezte meg, „leszel az APUKÁM?”. És lett. Mert nem a vér számít.
És most elszakították tőle. Tőle is.
Nemzője, kisfiamnak, eddig, kétszer vette el a lehetőséget az életében, hogy legyen apja. Egyszer mikor eldobta és most, amikor a kisfiam megtalálta, de erőszakkal elszakították az apukájától, akit ő talált, kért és végül megkapott élettől
