4. hónapja, házi őrizetben
ülök. Előtte 5 hetet börtönben voltam. És mindezért, nagyjából nem kellett
tennem semmit.
A bűnöm, gyermekvédelem. A
gyermekem védelme.
2021.08.10.-én 12.00 előtt
néhány perccel, Gran Canárián az utcán sétáltam a kisfiammal. Némó, vidáman
szökdelt mellettem, egy fél üveg ásványvízzel a kezében és tervezgette az az napi délutánt. Hogy mi
lesz, ha hazaérünk és apa -Ő a párom, akit a kisfiam az Édesapjának tekint- is
otthon lesz már.
Hirtelen körülvett 8 civil
rendőr. Az egyik elővett egy bilincset és közölte szálljak be az autóba, vagy
megbilincsel. De hogy miért, azt nem közölte. Csak ekkor tűnt fel, hogy az utca
végén rendőrségi kisbuszok állnak és automata fegyverrel felszeret kommandósok
hada. Én nem értettem, a fiam halálra rémült és csodálatos rostazöld szemeiből
kigurult néhány könnycsepp, majd édes kis puha kezecskéjét a tenyerembe
olvasztotta és azt mondta csilingelő hangon. „Anya! Bárcsak ez a nap is
ugyanolyan gyönyörű mosolygós nap lenne, mint a többi!” Bárcsak. -Mondtam neki.
Bárcsak. Szorongva és félelemmel teli riadt szemekkel ült az autóban az
ölemben. Úgy szorította a kezemet, hogy elfehéredett minden ujjának a vége. Egész
teste reszketett.
Nem tudtam hova megyünk, miért
és hogy egyáltalán mi történik. Így édes cseppem kérdéseire sem tudtam válaszolni.
Éreztem, hogy kisfiam testét elborítja valami hideg verejték és egy pillanat
alatt ázott át a pólója. Én csak öleltem őt magamhoz és csodálatos arany
hajával borított buksijára ezer puszit nyomtam, hogy ne féljen.
Most, hogy erről írok, érzem
az illatát, hallom a remegő hangját és a kis arca annyira élő előttem, mintha
mindez most történne, mintha újra megtörténne.
A rendőrségre érve, kérdeztem,
mi történt? Miért vagyunk itt? Nem volt válasz. Nem közölték a jogaimat. Azt
sem, hogy mi az eljárás, mivel vádolnak. Kérdeztem le vagyok tartóztatva
valamiért? Azt mondták nem. Majd kihallgattak. A téma az országban tartózkodásunk
volt. Elmondtam miért, mi óta milyen céllal vagyunk ott. Kisfiam közben izgatottan
várta, hogy megérkezzen a párom és hazavigye. Hogy ő, akiben annyira bízik,
aki a példaképe és támasza, a férfivé vélés útján, mondja azt neki, ez csak egy
rossz vicc és mindjárt elengednek és elmegyünk a strandra együtt hárman. … és
megint mosoly lesz és ölelés. De nem így
lett.
Hosszasan, órákon át ültem egy
kihallgató helységben. Közben édes Némóm néha ki, be rohangált és egyre csak
kérdezgette. „Mikor jön már apa? Le akarok menni a strandra. Együtt hárman.
Anya, menjünk már!„ Majd megérkezett a párom. Órákat várt még, mire átadták
neki Némót. Ők haza mentek, engem elzártak egy fogdán. Nem tudtam mi történik.
Csak annyit, hogy másnap egy bíró elé kell állnom és utána elengednek. De még mindig
nem tudtam mi a vád! Egész éjjel az járt a fejemben, hogy mikor elköszöntünk
Némóval egymástól azt mondta, „Anya! Bízz bennem! Minden rendben lesz. Téged
szeretlek a világon a legjobban és egy Kolozsy sosem adja fel.” A szívemhez
szorítva öleltem ez egyetlen dolgot, amit a fogdára magammal vihettem. Ez a
kisfiam apró fényképe volt, ami a kulcscsomómon lógott.
Ez percet sem aludtam. Hideg
volt, csótányok rohangáltak mindenhol, a többi zárkában részeg emberek
ordítoztak egész éjjel.
Másnap a Maspalomasi bíróságra
vittek. 11.00 órakor lett volna a tárgyalás, de csúszott. Aztán bekísértek egy
szobába és leültettek a tv elé azzal, hogy ez egy élő videohívásos tárgyalás
lesz, a Madridi Nemzeti bírósággal. A kapcsolat nem jött létre vagy 40 percig.
vagy megszakadt. Aztán csúszott a kép a hanghoz képest, vagy kimerevedett az
adás. A bíró ordított – már amikor létrejött a kapcsolat. Majd azt közölte
velem, hogy az összes mozgásterem annyi, hogy azt dönthetem el, hogy
Spanyolországban, vagy Magyarországon akarom-e leülni azt az 5 évet, amit
gyerekrablásért kiszabhatnak rám. Mondtam, hogy Szeretnék az irataimhoz
hozzáférni, mert nem raboltam gyereket. legálisan, jogszerűen vagyok az
országban 3 éve. És szeretném az erről szóló irataimat átadni a bíróságnak is. Nemes
egyszerűséggel megtagadták. Nem kaptam normális tolmácsot, nem férhettem hozzá
az irataimhoz, nem volt tisztességes eljárás és gyakorlatilag elvették a
jogaimat.
Onnan egy börtönbe
szállítottak. Majd másnap egy másik bíróságra.
Még ezen a napon augusztus 11
.-én az összes tartományi és országos lap tévé, online csatornák arról cikkeztek,
hogy Gyereket raboltam és semmi jogom a gyerekemhez!
Las Palmasban a bíróságon azt
közölték velem, hogy gyermekrablás miatt folyik velem szemben eljárás és hivatkoztak
arra, hogy a Magyar Igazságügyi Minisztérium, melyet jelenleg Varga Judit miniszter
asszony vezet, arról tájékoztatta Őket és a Nemzeti Bíróságot, hogy nincs jogom
a saját gyerekemhez és elraboltam.
Megnéztük, az óta lefordítottuk
a bíróság iratát és valóban 9 helyen említi a gyermekrablást és 4 helyen írja,
hogy ezt az Igazságügyi Minisztérium tájékoztatására alapítja.
Közölték kiadják a kisfiamat
Magyarországnak és engem visszavisznek a börtönbe. Nem csatolhatok iratot, nem
védhetem meg magam, nem hallgatják meg a kisfiamat, annak ellenére, hogy –
tárgyalási jegyzőkönyv szerint is, ez kötelező lett volna.
Még aznap tudtam találkozni a
kisfiammal és a párommal a bíróság épületében. Utoljára. Míg vártam rájuk, fogdán
ültem és valóban lepergett életem filmje. Édes kisfiam csodálatos ölelései, az
ezernyi kalandunk, titkos helyeink és terveink. Láttam őt magam előtt újra a
születése pillanatában, mikor kibujt a foga, járni kezdett, mikor beteg volt és
mikor az első kisszerelméről mesét így: „Nórika, az én kicsi kincsem!”
Megérkeztek. 10 percet kaptunk.
Ennyi. Egy 8,5 éves kisgyereknek ennyibe kellett sűrítenem, hogy mi történik,
úgy, hogy közben a kis érzelmei ne sérüljenek. Nem lehet. Nincs ilyen opció.
Mikor elmondtam neki, hogy Őt elviszik Magyarországra és engem elzárnak és nem
tudom mi történik velünk, velem, elkeseredett, ordító sírásban tört ki. Könyörgött
nekem és mindenkinek, hogy ne tegyék ezt vele. Ezerszer ígérte meg percek
alatt, hogy ő mostmár élet végéig jó fiú lesz, csak ne vegyék el az anyukáját.
Vagy akkor, had jöjjön velem. Öleltem magamhoz és egy pillanatra kívántam,
bárcsak halnék meg, hogy ne kelljen ezt látnom, éreznem. Egész életemben azon
dolgoztam, hogy a kisfiamat megóvjam a sérülésektől. Kinek van joga ilyet tenni
velünk? Úgy, hogy még csak nem is igaz, amivel vádolnak. Édes kisfiam csak
zokogott és könyörgött, majd öleltük egymást hárman és kívántuk, hogy
visszakaphassuk az életünket. Együtt. Hárman. Erről már beszéltem valakinek.
Hogy akkor, ott, abban a pillanatban, abban az ölelésben, mindent a karomban
tartottam, ami fontos nekem, ami számít. Mindenem egy ölelésben. A kisfiam aki
az életem és az az ember, aki visszaadta a hitemet. Aki a legcsodálatosabb apa a világon. És itt (is)
nyert bizonyosságot, hogy nem a vér számít. Ő örökre a kisfiam apukája marad és
én végtelenül hálás vagyok az Ő Édesanyjának, hogy a világra hozta. Soha nem
volt kérdés, mi egy család vagyunk és bárhogy alakul, azok is maradunk.
Aztán azt mondták vége. Ennyi,
menni kell. Még az engem kísérő őr is sírt. Ő ott volt tárgyaláson, mikor
elmondtam, azért jöttünk Spanyolországba, mert ott nem lehet gyerekeket
bántalmazni és én épp ettől nem tudtam Magyarországon megvédeni a kisfiamat. Mert
Magyarországon rendszerbe van iktatva a gyermekbántalmazás.
A folyosóról visszanézve az őr
megengedte, hogy még egyszer magamhoz ölelhessem a kisfiamat, aki az ajtófélfának
dőlve zokogott vigasztalhatatlanúl. Kicsi karját a nyakam köré fonta, olyan
szorosan öleltük egymást mintha csak egy test lennénk mi ketten. És a sírástól
nehezen, mégis jól érthetően, azt mondta: „Anya! Ígérd meg, hogy eljössz értem,
hogy küzdeni fogsz értem!” És én azt mondtam neki. Igen Kincsem. A Világ végére
is elmegyek érted és soha nem adom fel. Mire azt válaszolta, „tudom Anya, tudom.
Várni foglak” El kellett engednem őt. ÉS kicsit azon gondolkodtam, hogy családi
tragédiák közül melyik lehet a legrosszabb verzió? Én úgy érzem ez. Amikor
elviszik a kisfiamat oda, ahol 6 éven át egyfolytában bántották és nem lehetek vele,
hogy megvédjem. Milyen világ ez? Életem leghosszabb folyosója volt az a 10
méter a liftig. Mielőtt becsukódott az ajtó, visszanézve láttam, hogy apa, és fia egymás kezét fogva egymásnak dőlve
könnyes szemekkel, a világ 8 csodája így együtt. Őrökre a retinámba égett az a
kép.
Visszavittek a börtönbe. Nem volt infóm, mi vár rám, nem tudtam a
fiamról semmit, csak azt, hogy még 6 napot a párommal tud tölteni, mielőtt
elviszik. Orvosra és gyógyszerre volt
szükségem, de nem kaptam. Nem volt tolmács. A kezembe adtak egy halom papírt és
belöktek egy cellába. 24 napig voltam ugyanabban a ruhában. De mit számít ez,
hiszen azt éreztem megőrülők attól a tehetetlenségtől, hogy feláldozták a
gyerekemet, engem eltávolítottak mellőle és odavetik annak az embernek, aki
születésétől fogva, csak bántani tudta.
17.-én a börtön udvarán
ordítottam a tehetetlen fájdalomtól, hogy elviszik a fiamat és imádkoztam
mindenkihez, hogy történjen csoda. De nem. A csoda elmaradt. Ma a fiam egy
olyan helyen él, ahol a megérkezését követően néhány héttel később már
dadogott, nem tudott aludni hát altatót adtak neki és az ultraintelligens
kisgyereket visszabuktatták az iskolában. Olyan pszichoterápiában részesítik
aminek az a célja, hogy kiirtsák a teljes korábbi életét és emlékeit és azt a
presszionáló bántalmazó közeget fogadja el reálisnak valósnak és normálisnak,
amiben most él. És amiből annak idején ki kellett őt mentein.
Ma már az iratok teljes
magyarra fordítása után tudjuk mi történt. Az Igazságügyi Minisztérium elküldte
a Nemzeti Bíróságnak a gyermek elhelyezéséről szóló bírósági ítéletet, melyben
a felügyeleti jogunk közös. Ugyanakkor Nem egy ehhez alkalmazkodó jogszabályt
mellékelt hozzá, hanem egy jóval később hatályba lépő jogszabályt, mely szerint
ma Magyarországon a felügyeleti jogot az egyik szülő „birtokolja”. Ugyanakkor a
mi esetünk egy jóval korábbi eljárás ahol a felügyeleti jog közös és ez nem
tűnt fel senkinek????? Tehát hiába ugyanolyan jogokkal rendelkezem a saját
gyerekem felett, egy egyszerű félretájékoztatás következtében így válok egy
egész világ előtt gyermekrablóvá! Ami azért is nagyon kellemetlen, mert épp emiatt
egy esetben a börtönben majdnem megöltek. És fogadok ha sikerül, senki nem
vállalja a felelősséget. De most valakinek választ kell rá adnia, hogy lehet
ekkorát hibázni? És, hogy biztosan közös a szülői felügyeleti jog, mi sem
bizonyítja jobban, minthogy egy hete érkezett a Járásbíróságtól egy irat, hogy
tárgyalást tűznek annak megállapítására, hogy a felügyeleti jog közös marad,
vagy sem.
Ezt megfejelve, a külföldi
tartózkodáshoz hozzájáruló nyilatkozattal is rendelkeztünk. Melyet a bíróság nem engedett csatolni.
Érthetetlen módon. Úgy tűnik, van, ahol nincs ártatlanság vélelme, és ahol hiába
van igazad, kezedben minden irat nem védheted meg magad.
Célzott kérdéseket tettem fel
az Igazságügyi Minisztériumnak és várom a válaszukat. Ha nem válaszolnak, az is
válasz és megyünk tovább.
Folyt köv. - hogy kötöttünk ki
Gran Canárián, Spanyolország